Dénes Csaba Antal

KMTA – AHOL A TUDÁS ÉRTÉK
Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítvány

Dénes Csaba Antal vagyok, egy székely, akit az álmok tüze fűt, és hajt rendületlenül.

Történetem 1998-ban kezdődött Marosvásárhelyen, Erdély szívében. Egyszerű család sarjaként láttam meg a napvilágot, majd, mikor eljött az ideje, szülőfalum, Makfalva általános iskolájában cseperedtem tovább.

Egész életemben éreztem, más vagyok. Hajtott a megismerés olthatatlan szomjúsága, a vágy, hogy megértsem a világ működését. Hogy átlássam a nagy összefüggéseket, az írott és íratlan törvényszerűségeket, s az által, hogy kiismerem, később jobbá is tegyem mindazt, ami körülvesz.

Ezen az úton mindig is két szenvedély vezetett, melyek sokak szerint ellentétben állnak, szerintem viszont kiegészítik egymást. E kettő pedig nem más, mint az irodalom, és a tudomány. S hogy e két különböző terület miként fér össze? Erre egy mondatban tudnék választ adni: „Amit az író megálmodott, azt a mérnök létrehozza.”

Mivel hosszú ideig nem tudtam, melyik területet válasszam, ezért mindkettőből próbáltam kihozni magamból a legtöbbet. Faltam a könyveket, gyűjtöttem a tudást, és meg is mérettettem magam különböző rendezvényeken, versenyeken, és hat-hetedikes koromban elkezdtem irodalmi pályázatokon is részt venni.

A hőn áhított siker hosszú ideig váratott magára. Középiskolás tanulmányaimat már a tudomány szellemiségében kezdtem el, a Szovátai Domokos Kázmér Elméleti Liceumban, matematika-informatika szakon, intenzív angollal gazdagítva.

Amellett, hogy minden évben az éltanulók között végeztem, s néhány évig a versenysakkba is bepillantást nyertem, az irodalomról sosem tettem le. Minden hónapban rendszeresen indultam pályázatokon, többször éjszakákon át írtam. Egy percig sem bántam meg soha a befektetett időt és energiát. Hisz elszántan küzdöttem az álmomért, történjen bármi is. Azóta is, amikor tollat ragadok, az eltökéltséget, a reményt, a hitet, a kitartást akarom tovább adni az embereknek. Lelkem egy darabját, a bennem élő harcost, hogy ők se adják fel. Mert amíg hiszünk benne, addig nincs előttünk lehetetlen!

Akár csak a regényekben, a kitartás az én életemben is kifizetődött. Tizedikes lehettem, amikor irodalom terén az első nemzetközi sikeremre sor került. Ez pedig a Többlettél Projekt keretén belül megrendezett irodalmi pályázat volt, ahol ötödik helyezést értem el. Ekkor publikáltam először nyomtatott formában, az általuk összeállított antológiában.

Végre éreztem, a befektetett munka kifizetődik, és az életem beindul. Nem telt bele sok idő, s ismét a határ túloldaláról fogadhattam az értesítést. Ezúttal Budapestre hívtak, a “Hát így, keep smiling” címre keresztelt pályázat díjátadójára, ahol különdíjat vehettem át. Az eseményre a Duna Palotában került sor, egy színvonalas, szemet gyönyörködtető rendezvény keretében. Azóta is életem fénypontjai között tartom számon.

Ez még inkább erőt adott a további küzdelemhez. Nem sokra rá pedig olyan siker kacsintott rám, melyet elsőre elhinni is alig mertem. A Szellemi örökség című versemmel megnyertem a ”Pesti Srác voltam 1956-ban” torontói világpályázat fődíját. A sikerről nem csak a környékbeli híradások, de egy torontói magyar televízió is beszámolt. Ez jelentette azon pillanatot, mikor úgy éreztem, végleg kiléptem a szürkeségből.

Az idő egyre csak telt, én pedig éltem minden lehetőséggel. A verseim gyűltek, több közülük folyóiratokban került publikálásra, néhány novellám pedig rovatokban kapott helyet. Sorban érkezett még néhány kisebb diadal, ám eljött a tizenegyedik osztály vége, ami életem két fordulópontját is hozta: az egyik a legnagyobb álmom megvalósulása, a másik pedig az utam kiválasztása.

A legnagyobb álmomnak talán mindig is azt tartottam, hogy gondolataimat, emlékeimet, lényem egy darabját könyvek lapjai őrizzék. Hogy tovább adhassak valamit az utókor számára. Ez pedig 2018-ban meg is valósulhatott. A budapesti székhellyel rendelkező Colorcom Kiadó meglátta bennem a lehetőséget, így Álomjárók címmel megjelenhetett az első verseskötetem. El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor először a kezemben tarthattam…

Azonban, az élet úgy hozta, hogy továbbtanulás szempontjából mégis más irány ragadott magával.

Jelenleg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudomány Egyetem harmadéves diákja vagyok, automatizálás és alkalmazott informatika szakon. De hogy miként jutottam idáig? Kellett hozzá egy megmérettetés, egy egyetemi nyíltóra, egy hatalmas véletlen, és egy remek közösség. De kezdjem itt is az elején.

Tizenkettedik osztályban, már javában dolgoztam az informatika különbözeti vizsgámon. Ez a projekt egy űrhajós játékot takart, ahol két dimenzióban lehetett mozogni a hajóval, lőni a berepülő meteorokat, s ha nem sikerült sem megsemmisíteni, sem elkerülni őket, fogyott az élet, miközben szólt a háttérzene, és gyűltek a pontok.

Rengeteget tanultam, hogy ezt programot kivitelezhessem, és ha már ennyi időt és energiát rááldoztam a tantárgyra, elindultam az EMTER programozó versenyen, ahol, ha nem is lettem dobogós, de már felvételt nyertem a fent említett egyetem bármelyik mérnöki szakára.

Azonban, mégsem ez hozott ide, hanem egy egyetemi nyílt óra, és a fent említett, hatalmas véletlen. Mert az egyetemi robotika csapat épp akkor tesztelt és kísérletezett az előtérben, mikor mi az óra kezdetét vártuk. Ahogy láttam, a kis gép miként kel életre, végzi a feladatát, miként lép ki a program a digitális világból, s lesz kézzel fogható valósággá, eldöntöttem, én is erre a pályára akarok lépni. Megvalósítani, létrehozni mindazt, amiről más álmodik, vagy amiről más még álmodni sem mer. Ez lett az új út, mely a régivel együtt alkot számomra tökéletes egészet.

Annyira elbűvölt a robotok világa, hogy én is belevágtam minden technológiai versenybe, amire csak sor került. Már első évben megmérettettük magunkat az Ericsson Programozó Bajnokságon, a Continental Nemzetközi Robotika Versenyen, utána pedig a Kari Tudományos Diákköri Konferencián. Másodévben folytattuk a versenyzést, ismét indultunk az Ericsson Programozó Bajnokságon, ahol a háromszáz csapatból bejutottunk a legjobb tizenkettőbe, a budapesti döntő viadalra. A Kari TDK sem maradhatott el utána, s noha idén csak dicséretet értem el – a tavalyi harmadik helyezéssel ellentétben –, jelölést nyertem az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára.

Folyamatosan fejlesztem magam minden tekintetben, s jelenleg az egyetemi tanulmányok és versenyek mellett önállóan tanulom a 3D tervezést mérnöki és animációs szoftverekben, a számítógépes grafikát, és nemrégiben elkezdtem a pénzügyek felől is érdeklődni.

Mindemellett, a verseim is szépen gyűlnek, tervezem a második verseskötetem kiadását, miközben egy ifjúsági fantasy regényen is dolgozom, melynek címe Sorsok mezején: A mágus hagyatéka. Nemrégiben elindítottam egy csoportot is A Köd Úttörői: Alkotói Közösség néven. Ennek célja, hogy a fiatal, pályakezdő írókhoz eljuttassam a megannyi lehetőséget, melyekről az átlag nem tud, s hogy segíthessek nekik megvalósítani az álmaikat. Mert „az író legfőbb ösztönzője, hogy jobb világot teremtsen, mint amiben él”.

INFORMÁCIÓ

Dénes Csaba Antaltámogatott tehetség